AILEEN WINNIE LOVETT
Alapok
Teljes név: Aileen Winnie Lovett
Becenevek: Lee, Win
Nem: nő
Kor: 17
Faj: ember
Születési időpont, hely: 1988. július 23.; Los Angeles, California, USA
Család:
Édesanya: Daphne Lovett (mostoha szülő)
Édesapa: Joe Lovett (mostoha szülő)
Testvérek: nincsenek
Barát/barátnő/kisállat/egyéb: tekintve az árvaházi viszonyokra sajnos nem lehetett kisállatom; barátokat pedig nem sikerült szereznem
Történet
1988. július 23-án láttam a napvilágot California állam legfontosabb városában, Los Angelesben. Árvaházba kerültem, mikor a házunk leégett, s nem érdeklődött utánam senki. Nem emlékeztem semmire, sőt még most is csupán a lángok jutnak eszembe akkoriból, meg még néhány képfoszlány. A rendőrségi nyomozások szerint azon a napon nem egyedül voltam otthon, a szüleim bennégtek, engem pedig a tűzoltóknak sikerült kimenteniük. Ezek után hosszú ideig jártam gyerek pszichológushoz és egy speciális orvoshoz, idővel sikerült feldolgoznom a történteket; azonban az amnéziám csak apránként kezdett elmúlni. Azzal a lehetőséggel is számolnom kellett, hogy esetleg soha nem fogok tudni visszaemlékezni a tragédia előtti időkre. Folyton szomorúság önti el szívemet, mikor erre gondolok. Tudjátok milyen szörnyű nem emlékezni valamire, amire nagyon fontos lenne? Hát nem ajánlom senkinek. Ez tett olyan személyiséggé, amilyen most is vagyok.
Sok nevelőszülőm volt már, már számolni se számolom, olyan sokan. Ha valami nem tetszett egyszerűen fogtam magam és elkövettem a legnagyobb hibákat, amiért visszaadtak folyton az árvaházba. Nem leltem a helyem a világban. A felügyelőmnek nem esett nehezére találni nekem jobbnál-jobb családokat, hiszen mindenkit elbűvölhettem a szőke fürtjeimmel, kék szemeimmel és kislányos bájommal. Mindig leszidott amikor visszaküldtek, de ugyanakkor örült is neki: meg volt győződve róla, hogy én a legjobbat érdemlem. Mindig is hálás leszek neki azokért a dolgokért, amiket értem tett, de már nem tartom vele a kapcsolatot, mióta Daphnehoz kerültem. Ő a legfontosabb személy az életemben, hamar be is illeszkedtem abba a közegbe, imádtam ott lenni.
Azonban a sors közbeszólt: Daphne és a férje, Joe, autóbalesetet szenvedett, hónapokig nagyon nehezen keresték meg a pénzüket, ráadásul rám is költeniük kellett. Joe súlyosabban megsérült, de szerencsére a gerincét nem törte ketté az ütközet, Daphne pedig megúszta egy-két töréssel. Igyekeztem besegíteni nekik azzal, hogy esti műszakban dolgoztam a környéken kisebb kávézókban, pizzériákban, ahol csak tudtam, illetve otthon is minden olyan dologban, amit ők nem tudtak megcsinálni. Egyik este azonban kritikussá vált a helyzet: Joe szívrohamban elhunyt, már elég idős volt szegénykém. És mintha ez nem lett volna épp elég baj, Daphnet pár hétre rá egy titokzatos betegség gyűrte le, ami miatt elveszítette örökre a látását. Hamar kiderült, hogy egy időskori makuladegeneráció, a vakságot okozó betegség a tettes, ami gyógyíthatatlan.
Úgy éreztem magam, mintha valaki odafenn nagyon gyűlölne, folyton elvette tőlem a legfontosabb embereket az életemben. Először az igazi és most a pót családom… Elegem lett mindenből és úgy döntöttem eljövök onnét, nem bírtam volna tovább. Természetesen nagyon nehéz döntés volt, Daphnetól is szörnyű érzés volt elbúcsúzni, azonban megígértem neki, hogy tartom vele majd a kapcsolatot.
Nyomozni kezdtem a családom után, nem hittem abban, hogy mindannyian halottak, idővel pedig emlékezni kezdtem. A rendőrség is készen állt bármiben segíteni nekem, szinte már a családfám nagy részére vissza sikerült emlékeznem, nagyon boldog voltam. A kulcs formájú medálomon – ami a tűzből került elő, teljesen ép állapotban – volt egy kis szöveg, rajta azzal, hogy „Sose feledd kicsim, mi mindig veled leszünk”. Néhai nagymamám karcoltathatta rá, így lassacskán összeállt a kép: kiderítettem, hogy a családom még a déd- és nagymamám idejében Forksban élt, egy aprócska kis városkában.
Így felkerekedtem az Amerikai Egyesült Államok – állítólag – legesősebb helyére. Nagyon nem ínylett a fogamhoz ez a hely, de kész voltam áldozatot hozni. Inkább a meleg napsütést élveztem volna, de akkor soha se deríthettem volna ki, hogy visszajön e teljesen az emlékezetem, az orvos is biztatott. Hónapokig dolgoztam még, hogy legyen valamicske pénzem az utazásra, nem szerettem volna Daphneval kifizettetni. Elmentem a régi „törzshelyemre”, az árvaházba és segítséget kértem a felügyelőmtől: meggyőztem, hogy engedjen el egyedül arra az idegen, isten háta mögötti helyre, ahol szerinte még a madár se jár. Egy ismerősét ajánlotta nekem, aki szíves-örömest belement abba, hogy nála lakjak. Úgyhogy most úton vagyok Forks picinyke városa felé.
Jellemrajz
Szörnyen makacs egyéniség vagyok, mindig az enyém az első és az utolsó szó is. Egy személy, aki cseppet sem ismer kőbunkónak nevezne legtöbbször, holott csak a számomra igazán kedves embereknek mutatom ki az igazi énemet. Valójában vajból van a szívem, s csak tettetem a gonosz, rideg gimis szöszit. Egyedül akkor láthat egy ismeretlen kedvesnek, ha egy kisgyereken segítek vagy éppen egy bajba jutott emberen, esetleg egy sok szatyrot cipelő öreg nénin. Az élet tett ilyenné, egyszerűen nem bízok meg senkiben, míg nem ad okot arra. Heves vitákat is tudok szítani bármikor, ami gyakran jól jött akkor, ha a befogadó családomat nem szerettem meg. Rögtön visszaadtak az árvaházba. Állatbarát vagyok, ugyanis imádom az állatokat.
Külső
Már kiskoromban is szép kislány voltam. Szőke fürtjeim, kék szemeim és a gyermeki nevetésem minden örökbe fogadni készülő szülőt elvarázsolt. Azóta se változtam túl sokat, csak nagyobb lettem. Sose szerettem volna más lenni, mint amilyen vagyok. Teljesen megvagyok elégedve a külsőmmel. A hajamat sokat variálom, hol ki van vasalva, hol göndörnek hagyom, hol hullámosra csinálom. Hiába sose volt rendes családom, ruhákból, cipőkből és egyéb dolgokból mindig kaptam eleget. Szeretek elegánsan, nőiesen öltözködni, ugyanakkor a sportosabb darabokat se vetem meg. A magas sarkúakat viszont jobban bírom elviselni a lábamon, mint a laposabb cipőket. Pedig nem is vagyok alacsony, százhetven centi magas vagyok. Folyton rajtam van az a nyaklánc, ami azóta megvan mióta kimentettek a tűzből. Mivel ez az egyetlen olyan dolog, ami a boldog időkre emlékeztetne, nincs az az isten, vagy pénz, ami miatt ne vigyáznék rá. Azt hiszem valódi aranyból készült, s kulcs formája van.
Szerepjátékos példa
A férfi lassú ruganyos léptekkel közeledett felém. Kérdésemet hallván megtorpant, majd egy erőltetett mosolyt csúsztatott ki arcára. Reméltem fontolóra vette, s hallgat rám, de erről egy szó sem volt. Mélyen szemeimbe nézett és válaszolt.
”-Mert az Úrnőm így kívánta!”- hangzott a nyers válasz. Fejem megráztam elhűlvén a mondatára. Mozgását gyorsabbra fogta és pár pillanattal később már mellettem is állott. Hajam tépegetve húzott fel a poros földről. Szembefordított magával, az ujjai pedig szoros markolásban fogták a nyakam. Mocorogni sem bírtam, hisz a maradéknyi erőm is elillanóban volt. Ahogy mondani szokták: Lepergett előttem az éltem… Minden egyes rezdülésemet tisztán láttam. A mostohanővérem halálát, a szüleim válását és… és mikor anyu elárulta apunak, hogy Ő valójában farkas. Szörnyű érzések áradatai kavarogtak bennem, s már biztos voltam a saját halálomban is. Szemeim behunytam, de azért még résnyire nyitva tartottam a pasi reakcióját lesvén. Mikor már a sötétség lepte volna el a hátteret, és végső nyugalomra térek, engedett a fogásán mire összerogytam, majd visszaestem ’eredeti helyemre’. Egy ismerős hang hozott vissza ájulásomból… Sebastian. Próbáltam összeszedni magam, s legalább csak a testét kiszűrni, de a homályosság mindent elfedett. A párbeszéd, mely körülöttem zajlott egy nagy búgássá alakult át. Végül csak-csak sikerült megértenem Őket… Nyilvánvalóan közelről, sőt inkább túlságosan is közelről ismerték egymást. Nem is értem miért, vagy akárcsak honnan, de annyi azért biztos, hogy idővel mindent megtudok. Na persze, ha addig nem ölnek meg engem. Ó, csak tudnám, mit keresek én itt…! Óvatosan próbáltam felállni miközben a ’bájcsevejt’ hallgattam. A pasas rám se hederített, inkább csak az ő kis úrnőjét leste. Nos, lehet, hogy ez az én saját idiotizmusom szüleménye, de mintha féltékenykedett volna. Megfontolt, ütemes léptekkel a nő- kit ha jól hallottam Abigail-nek neveznek- hozzám lép, s felkap az államnál fogva. Az izmaim mintha megfeszültek volna, vagy mintha az összes erőm kezdeni visszatérni. Egyenest magához fordított, majd a következőt kérdezte:
”-Mond csak Kicsikém, nem vagy kíváncsi ki is valójában a fiúd?”- kérdezte vidámnak tűnő hangján. Milyen szánalmas… még a körülötte lévők szenvedéséből is gúnyt űz, s vidáman elszórakozik rajta. Gyorsan észbe kaptam, hogy mit is mondott az imént. Ez egyrészt már egész frusztráló is a számomra, hiszen teljesen úgy viselkedett, mintha Seb nem is ember lenne. Az igazat megvallva a szeme az, ami feltűnő, de most miért ne lehetne albínó? Nem, az már kissé abszurdnak tűnik…
Visszatértem az elmélkedéseimből, és csak nyöszörögni tudtam Abigail-nek.
-Ugyan, miket hadoválsz már itt össze-vissza?!- kérdeztem kétkedő hanghordozással. Szemmel láthatólag jól mulat tudatlanságomon, majd visszafordult Sebastian-hoz. Az arcán elengedett egy gúnyost vigyort, s a tekinte köztem és a fiú között keringett.
-Mily megtisztelő a számomra, hogy én mutathatom be neked…-pislogott ördögi képet vágva-… Nem tűnt még fel neked a fura viselkedése, vagy akárcsak a külseje?
A nő szavaitól elállt a lélegzetem, majd bárgyún pislogtam rá. Hátam mögött a nagydarab fickó fújtatott egy nagyot, s remegve megráztam a fejem.
-Oh, hát akkor minek is húzom itt az időt?! Ő… egy vámpír.- motyogta.
Egyensúlyom elvesztettem, majd vajként csúsztam vissza a porosodó padlóra. Még mindig nem értettem mi is folyik körülöttem, bár talán meg is érhetik az emberek. Eddig a vérszívókat hegyesebb fogakkal képzeltem el, ráncosodó bőrrel. A szemük az az egyetlen dolog, mely talán stimmelt. De nem… ez akkor is képtelenség. Mégis minek néz, hogy ezt így szóról szóra el is fogom hinni?
Elmélkedésem közben a testem egyre jobban kezdett felhevülni, én pedig nyögdécseltem valamit, amelyet magam se értettem meg. A hangok kezdtek élesebbé válni, de a látásomat inkább nem fitogtattam, hiszen féltem a körülöttem zajló eseményektől. Kapva kapom magam, hogy irtózatos bűz kezd terjengeni a levegőben, a talaj pedig egyre jobban emelkedik meg alattam. Bő két perc elteltével erőt vettem magamon, majd a szemem résnyire kinyitottam. Meglepődött arcokkal találtam magam szemben, kiknek jó hogy nincs tátva a szájuk… Igen, most a nagydarab fickóra gondoltam. Végig néztem magamon, mert kíváncsi voltam ’arra a nagy szörnyűségre’. Szuszogásom abba hagytam mikor megláttam a temérdek szőrgombolyagot, amik engem beborítottak. Azt hiszem, mondanom sem kell mik kavarogtak bennem. Igazából úgy összességében véve nem lehettem valami ocsmány látvány… Bundám szürke volt, itt-ott megspékelve vörösesebb árnyalattal. Tappancsaimra szökkentem, majd meglepetten állapítom meg a magasságom. Akár három farkas fejjel lehettem nagyobb a körülöttem állóktól. Most már szinte egészem bizonyos voltam anyám történetében, amit kétkedve hallgattam oly régen. Egy vidám mosoly hagyta el arcom, akarom mondani bolyhos pofikámat /xD/, kivillantva ezzel tűhegyes fogaim. Hirtelen szomorúság öntött el, mikor Seb arcára tévedt a tekintetem. Bár semmit se tudtam leolvasni róla, mégis bizonyos voltam az irántam érzett undorától.
A karakterképeden szereplő színész/énekes neve: Dianna Agron
