Sophia Evelyn Kingsley

Az 1900-as évek Ausztráliájában, kora nyáron láttam meg a napvilágot egy közepesen jómódú, férjetlen nő egyetlen gyermekeként. Anyám meghalt a születésemkor, így a nagyszüleim vettek magukhoz. Apám nevéről, koráról, hollétéről semmit sem tudtam. Sem én, sem a nagyiék.
A nagyapám és a nagyanyám annyira megörültek annak a ténynek, miszerint lánynak születtem, hogy rögvest oda is ígértek az akkor egyesztendős Rodolphus McMahon-nak, az egyik legtehetősebb család egyetlen fiának.
Persze így, idősebb fejjel megértem, hogy csak jót akartak a házassággal, de akkor én azt hittem, hogy mindketten McMahon-ék pénzét akarják.
Nem értettem meg őket. Állandóan azt mondták, hogy legyek tisztességes és jól nevelt, de legfőképp ne legyek olyan, mint az anyám. Kicsinek ezt nem értettem, de mikor rákérdeztem a nagyi ezt úgy mondta el, hogy még én is megijedtem tőle, pedig nem voltam, vagy vagyok ijedős fajta.
Anyámnak volt vőlegénye és már az esküvőt tervezték, amikor egyszer, csak úgy, eltűnt néhány hétre. Mikor hazajött, és bekopogott az ajtón, egy angyali férfiról kezdett valamit hadoválni, amiből a szülei csak annyit fogtak fel: megcsalta a leendőbeli férjét, megszökött az „angyallal” majd mikor kiderült, hogy terhes tőle, az magára hagyta őt.
De mivel a lányuk volt és sajnálták az ő születendő gyermekét, ezért engedték, hogy a házukban maradjon. Azután a nagyim azt mondta, hogy érjem be ennyivel, és tanuljak anyám hibáiból. Ekkor már 16 éves voltam. A nagyanyám egyazon lélegzettel monda el a legeslegrosszabb szavakat az életemben: „Anyád hibázott, de te nem fogsz. Rodolphus MacMahon jó férjed lesz, hidd el.” Akkor nem hittem, hogy lehet ennél rosszabb.
Aznap eléggé hűvös volt. Aznap, mikor az életem gyökeresen megváltozott. 1914. április 18.-át írtak az újságok. Az idő csalóka, de frissítően hűvös. Nemsokára 17 leszek. Már 16 évesen menyasszony voltam. Most menyasszony, nemsokára feleség. A menyegző ez év áprilisának 20. napján lesz megtartva. A nagyiék aggódtak az időjárás miatt, hogy aznap netán esni fog. De engem nem érdekelt. Ha esni is fog az sem változtat semmin. Férjhez adnak két nap múlva. Egyenesen gyűlöltem a gondolatot. Szerelemből akartam házasodni, nem érdekből. Egész nap a városban bóklásztam a „menyasszonyi hajtű-vadászat” ürügyeként.
Gyorsan beesteledett, gyorsabban, mint vártam. Sietős léptekkel haladtam hazafelé, az ablakokon kiszűrődő világosság egy-egy szakaszon utat világított. Rossz érzésem volt, mintha követnének.
Végül, amikor magam elé néztem, a meglepődéstől lecövekeltem, mozdulni sem bírtam.
A szemem előtt a valaha látott leggyönyörűbb férfit láttam. Haja akár a sötét hársfaméz, alkata nyúlánk, de szikár, bőre fehérebb a hónál. De ami megragadott az a szeme. A szeme akár a vér, vörösebb, mint bármi más, amit eddig láttam. És mégis, hiába volt vörös a szeme, a pillantása a legmetszőbb szélnél is fagyosabb volt.
Aztán régen viszontlátók elégedettségével elmosolyodott, és annyit mondott:
„-Ébredj fel.” Mire pislogtam egyet eltűnt, de ugyanabban a pillanatban szúró fájdalom jelent meg a jobb tenyeremben. Mikor odanéztem egy félhold alakú harapásnyomot láttam a külső élén. Egy hang megszólalt a fejemben: „Ő is egy közülük. Menekülj!” De azt is tudtam, hogy hiába. Ha ő is egy, a városban említett rémhírekbeli szörnyetegek közül akkor nincs értelme futnom, úgyis megöl, vagy…
Átváltoztat. Olyanná amilyen ő. Mikor eljutottam ezekhez a gondolatokhoz már a város menti erdőben voltam, nem bírtam tovább futni, letaglózott a testemben tomboló, féktelen tűz.
Ezek szerint a róluk szóló történetek igazak, - szólalt meg egy hangocska a fejemben – még élsz. De változol, olyanná amilyen ő is.
Nem. Nem adom meg neki azt az örömet. – válaszoltam a hangocskának, és előkerestem a ruhámba elrakott hajtűt, és beleszúrtam a csuklómba, a harapás alá. - Inkább a halál.
És ott, az erdőben elnyomott a haldoklók álma.

Egy furcsa, a városhoz közeli helyen ébredtem fel. Értetlenkedve figyeltem fel mindenre: a kaparó érzésre a torkomban, az engem elöntő különös erőre, de leginkább a seregnyi másik vámpírra a másik szobában. Kiderült, hogy már nem vagyok ember, de vámpír sem vagyok teljesen. Már így születtem, de az apám, a rám támadó vámpír, az ő képességével elnyomta a bennem élő vámpírt, arra kíváncsian, hogy az előtör-e majd magától. Az is kiderült, mi történt azután, hogy anyámmal megszöktek. Apám magára hagyta őt, nem akart rá vigyázni, nem ért neki az anyám élete semmit sem. Ezek után rákérdezett, hogy szomjas vagyok-e. Válaszomra csak elmosolyodott, és elment. Mikor visszajött, ugyanolyan mosollyal elém dobott egy embert. Pontosabban egy kisfiút, még élve, de láthatóan szenvedett, halkan nyöszörögve és sírdogálva. Nem volt több mint 7 éves ráadásul én még ismertem is a városból. Rosszul voltam, és erősebben éreztem a kaparó érzést a torkomban. Apám szűkszavú „Igyál” parancsa még mindig a levegőben volt, miután kiment. Nem bírtam megtenni, nem bírtam inni a véréből, az együttérzés és a szánalom a kisfiú iránt erősebb volt. Azt kívántam bárcsak elveszítené az eszméletét, mire a nyöszörgés megszűnt, a kisfiú elájult. Meglepődtem, de megtettem, amit akkor a legemberibbnek véltem. Megszabadítottam a szenvedéseitől, megöltem, de a véréből akkor sem ittam. Nem akartam olyan lenni, mint ők. Depresszióba estem, nem voltam hajlandó enni hónapokig. Viszont aludtam. Félvérként több minden is kiderült: rendelkezem a vámpírokra jellemző erővel, gyorsasággal, sebezhetetlenséggel, vérszomjjal, éles érzékekkel és az emberfeletti szépséggel. Emberi tulajdonságaim egy része is megmaradt: alszom, elélek az emberi táplálékon, ver a szívem, még ha nem is a megfelelő ütemben, folyik vér az ereimben, a szemem és a bőröm színe is a régi, nem verem vissza a napsugarakat a bőrömről.
Másik felfedezés, hogy van egy húgom, egy vámpír, mint Gerard. Hope- nak hívják és még csak 8 éves volt akkor, amikor átváltoztatták, apám emberkori, vérszerinti lánya. A haja világos vajszínű, majdnem fehér, a szeme pedig ugyanolyan hátborzongatóan vörös, mint apánké, ha nem is olyan hideg. Az ő különleges képessége a veszélyek felmérése, mibenlétük megtalálása. Vigyázott rám, amíg valamelyest rendbe nem szedtem magam, majd eggyüt megszöktünk, Gerardot, a „teremtőnket” azóta sem láttuk.
Út közben találkoztunk egy lánnyal, Aggie-vel, aki hiába nézett ki 15 évesnek, több mint 2500 éves volt és elege lett a vámpíréletből. Elfáradt, azt állította, de nem akarta a képességeit veszni hagyni. Az ő képessége abból állt, hogy kedve szerint elvehette és átadhatta a más vámpíroktól az ő különleges képességüket. Segíteni akartam neki, hát úgy terveztem, hogy elaltatom. Mikor ezt hallotta, nem hitte el, de egy kis bemutató meggyőzte, így azt szerette volna, hogy őt is altassam el. Azt mondta ezért cserébe ő is ad nekem valamit, méghozzá egy képességet, a tanulás képességét. Elvezetett oda ahol ő lakott, egy földalatti terembe, ami régiesen, de egyben otthonosan és kényelmesen volt berendezve. Felfeküdt az egyik kanapéra, és én elaltattam, de mielőtt ezt megtettem volna azt kérte, hogy 500 év múlva ébresszem fel. Belementem és miután elaludt, magára hagytam.
Hallottunk az utunk során a Denali-vámpírklánról és az ő furcsa, „vegetáriánus” szokásukról. Ez a hír reménnyel töltött el, így elvittem hozzájuk a húgomat, hogy vigyázzanak rá és tanítsák meg úgy élni, ahogy ők.
Azóta úton vagyok pedig ez már oly rég történt. Nem tudom, hogy hová megyek, csak azért megyek, hogy mehessek valamerre.
Egyelőre fogalmam sincs merre tovább.

Nyugodt, kedves, gondoskodó, de forrófejű tud lenni, ha felbosszantják. Érzékeny, hajlamos véresen komolyan venni azt, amit mások mondanak, ennek következményeként könnyen depresszióba esik. Tiszteli az emberek életét. Ő az, aki a leghangosabban és a legtovább nevet a legostobább faviccen.